Összekeveredik és ez csúsz(tat)ásokhoz vezet, bogozzuk ki:
Eredménycentrikus vs Milyen ember ő:
1) Lehet aszerint választani munkatársat, focistát, élettársat, szolgáltatást nyújtó sebészt, ügynököt, terméket, h milyen jó minőségű maga a termék/szolgáltatás amit adnak, függetlenül attól, h egyébként diszlexiás volt-e, nehéz gyerekkorára tekintettel enyhítettek-e a felvételi követelményein, a munkán kívüli életében rendes vagy seggfej, önhibáján kívül van, h milyen géneket örökölt, milyen az egészségi állapota, milyen traumák érték, amiért nem felelős, de a bottom line mégiscsak az, h nehezen vagy nem tud ...-t. Az 1-es modellben az a mottó, h teljesíteni kell. Olyat nyújtani, ami a vevő számára érték. Ez annyiból egyébként tök fair, h nem számít, h milyen színű a bőre, fiatal vagy idős, rangos vagy rangtalan, a múltban miket írt, hanem csak az számít, h ez a bizonyos hozzájárulása (pl. cikke, ötlete, terméke, pályázati anyaga, vizsgadolgozata hány pontos) mennyire értékes a vevőinek; anonim. Reklámmal persze torzítható, és az értékelők szája íze szerint kell írni, és nem egyenlő eséllyel készültek fel, de a produktum értékelése mégiscsak viszonylag jól korrelál a produktum valódi értékével, még mindig jobban járnak ezzel a legtöbben, mint valami születési előjogok, üvegplafon, nepotizmus, szervilizmus, korrupció, maffia módszerekkel történő kiválasztási rendszerrel.
Alfajai:
1a) vad evolúció, győzzön az erősebb/a jobb/a szerencsésebb/a változásokhoz alkalmazkodóbb (ezek más al-alfajok); Evolúciósan Stabil Stratégia.
1b) esélyegyenlőséget teremtsünk előbb (állami tehetségséggondozó/felzárkóztató külön program, átmeneti védővám, iparági belépési korlátokhoz hitel, a piaci koordináció védelme monopóliumellenes és anti-trust legislation; központi fogyasztóvédelem, kötelező teljeskörű tájékoztatás, statisztikák közzététele), és utána menjen a verseny. Optimális Str.
Veszélyei-hátrányai: könyörtelenség, könyörtelen mércék, meg nem értés, körülményekre-előzményekre tekintettel nem levés, szorongáskeltés a másikban, h elég jó-e nekem, ürügy arra, h miért nem tudom szeretni. Kikre jellemző: Fakadhat abból, h nem kapott feltétel nélküli szeretetet, elfogadást, és így jól meg lehet ideologizálni, h miért nem képes ezt adni. Érthető ha nárcisztikusok, pszichopaták, másokat lenézésből energiát nyerők kedvence. Stress, burn-out, unhappy life. Sokat keres, kevés örömöt talál. Low level of loyalty - caused by inability of bonding, breaking bonds, practising non-bonding, further worsening the initially low level of bonding-loving. Rat race. A teljesítményt kikényszeríti, nem várja meg, pedig van aki, van amiben önként, szervesen, belülről is fejlődne. Nem lehet átmenetileg se esni vissza; kreatív területen blokkolni szokott (bár a határidő, szükség kreativitást is generál).
A konfliktuskezelési stratégia (pl. eredménycentrikus vs. kapcsolatcentrikus) erősen összefügg a kapitalista vs. szocialista (ideértve a keresztényszocialistát is) skálán elhelyezkedéssel.
Fejlesztett változatai: ahol lehet biztosítás kötni, ahol lehet átmeneti visszaeséseket elfogadni, nem dől össze néhánytól a világ (ld. valószínűségeloszlás elfogadása, az emberek értékelése nem a legrosszabb eddigi tettük alapján, hanem az egész eloszlásuk alapján). Ez jelentősen csökkenteni tudja a stresszt, van felhalmozott egyenlege, hitelkerete az embereknek.
Másrészt (megalapozottan) extrapolálni lehet a várható fejlődést, nem a múltbeli fog ismétlődni, mehet fel (és le) is; growth mindset rather than a fixed mindset. Ezért jogos pl. a jövőbeli tanulási képességre, a tehetség valódi mértékére, ami a jövőben jobban kijöhet, a múltbeli teljesítmény korrigálásával következtetni; pontosabb lesz a következtetés, ezért kell korrigálni, nem torzításként, hanem épp mint a madár a fénytörés figyelembe vételével máshol keresi a halat mint ahol látja hogy van.
2) Aki nem akar versenyt, megmérettetést, hanem feltétel nélküli elfogadottságot, nyugalmat, boldogságot, megelégedettséget akar, boldogságot abból, h minden ami van jó. Legyünk megértőek, (bármit, bármeddig) elfogadóak, elnézőek, nézzük az embert, a szándékát, erőfeszítését-küzdelmét-akarását, honnanjöttségét, mihez képest hova eljutatását, az útját, nem a pillanatnyi helyzetét. Elvárható a másiktól, h legyen türelmes, elnéző. (Ez rávilágít arra, h itt is van elvárás, csak itt a fogyasztó irányában van elvárás, az 1-es esetében pedig a szolgáltató irányában, de végülis mindkettő elvárás, bár itt valahogy kevésbé.)
Alfajai:
2a) az erőfeszítést díjazzuk, ne az eredményt - ez félúton van az eredménycentrikushoz,
2b) még az erőfeszítést se várjuk el, értsük meg, h erőfeszteni se nagyon tud, nem felelős az erőfeszítéséért sem, nem az ő hibája ha az sem megy, hanem a körülményei, a gyerekkora, a véletlen génjei, a véletlen események (vagy mert minden eleve el van rendelve); minden elég jó, mindig mindenki a lehető legjobbat teszi amit akkor és ott tenni tud(ott).
Veszélyei-hátrányai: életben tartja a lemaradó, versenyképtelen ...ket, lassabb fejlődéssel jár. Összekeveredik a középszerűség elfogadásával. Vigyük lejjebb a mércét. Ne kelljen tenni semmit, ne kelljen kilépni a komfortzónámból. Ne kelljen alkotni, az alkotás szülési nyűgeit elszenvedni, javítgatni, kritikákat kapni. Veszélye, h konzervál, lehet, h évekre/az egész élet során úgy marad, lehet, h az elfogadás közegében, magától sosem megy ki a hidegbe, magától nem változik ha nem kényszerül; ugyanazt ismétli (nincs válság, nincs rendszerváltás, nincs revolúció, de esetleg lassú evolúció sincs, úgy marad. Te nem bántod az én önbecsapásaimat, én se kezdem ki a tieidet; ha te nem töröd meg a játszmáinkat, akkor én sem töröm meg azokat a játszmákat, amikre neked van 'szükséged'.
Megértő-elnézően átveszik amit a hátrányos helyzetű kollega rosszabb minőségű terméket alkotott. (KGST: három félszeműt cserélünk két selejtesre, amiket más nem venne meg tőlünk, csak mi egymástól, mert nincs más.) Megalkudni azzal ami van. Mottó: mert nincs más. Nem várok el tőled (túl) sokat/semmit, és cserébe te se várd el tőlem, h vonzóbb, kielégítőbb legyek mint amilyen vagyok, így biztonságban élhetünk. Ez vagy arra vezet, h
i) nyugodtan, elfogadottan mégis fejlődik, vagy arra, h
ii) úgy marad.
Aki azért csinálja ezt, mert így lehet egyáltalán/hatékonyabban-gyorsabban/az út közben boldogabban eljutni egy kielégítőbb állapotra, az félúton van, az 1-gyel céljában megegyezik, csak más eszközt talál ehhez hatékonyabbnak.
A fogadj el olyannak amilyen vagyok jelentheti a potenciálist, ahova i eljut, vagy ii ahol most van (ha arra kéne berendezkedni, ha nem nagyon tudok megváltozni, alapvetően ilyen fogok maradni, az mennyire jó neked?).
Aki átlag alatti, vagy fél, h az, vagy tudja, h néha, ill. bizonyos területeken az (bizonyos területeken talán mindenki átlag alatti)(területre vonatkozó minimaxot követünk a legtöbben), az inkább a 2-est választja.
Fogyasztóként érdekünk, h az 1-es legyen a világ, csak termelőként ódzkodunk tőle. Illetve akik azt tapasztalják, h a többiekhez képest mégis őket veszik fel (egyetemre, mh-re, pozícióba; népszerűek; a fogyasztóknak valakitől kell venniük, tőlük vesznek, ők sikeresek), azok hajlamosak az 1-est választani és megérdemeltnek, igazságosnak érzik a sikerükkel járó kiemelkedést és életszínvonalat. Versenyből akarnak élni, nem akarnak se olyan játékot, ahol a véletlennek nagy a szerepe, se olyat, ahol erős az újraelosztás, tőlük vesznek el.
A winnerek az 1-esben érdekeltek, a loserek a 2-esben.
Az 1-es inkább felnőtteknek való, a 2-es gyerekeknek.
Milyen esetben lehet egy winner 2-es párti? Ha erős benne a compassion, a segíteni akarás, ezzel vigasztalja a gyengébbeket, enyhíti a hátrányukat, a közös emberi sors megértése, ha nem az egóját hízlalja, véletlennek-szerencsésnek tartja magát, ha olyan igazságosság felfogása van, ha fél, h elvesztheti a szépségét/okosságát/, szorongásból, ill. ha valahogy meghaladja az egész 1 / 2-es felosztást és valami 3-ast él, amiben vannak elemek a 2-esből/ a 2-esre hasonlító, de mégsem olyan elemek (?).
A 1-es azt nézi, mennyit nyer (maximax) (hadd nyerjek valahol), a 2-es azt nézi, minél kevesebbet veszítsen (maximin) (ő maga, vagy általában, akárki: ne legyenek vesztesek (olyan áron is, h így nem nagyon lehetnek nyertesek sem, hiszen azokhoz képest a nem-nyerés-nem-vesztés is hátrány, ha nem is akkora mint egy kifejezett bukás, szidás, szégyen). Azért ne legyen verseny, összemérés, h ne legyen vesztes; mérjünk csak önmagához mindenkit. Ez gyerekkorban jó, de amikor a való világban kell alkotni, akkor hiába nem mérjük egymáshoz magunkat, a való világ visszajelez, h kinek mennyi termése lesz, ezt már nem lehet elfedni. A gyerekrajzoknál van, nagyon jelentős az előszereteti érték, jótékonysági koncerten jó tapsolni, de ez a jótékonyság helye, és van, kell legyen a művészetnek is helye, ahol a minőség számít. Aki szereti a másikat, az szépnek látja akkor is ha más nem, de ennek van egy mértéke, nem lehet csak ebből megélni.
A legnagyobb baj szerintem az, ha nem a valódi érték kap elisemerést az 1-es rendszerben, hanem a demagóg, a beképzelt, a hazug, a nagypofájú, a gátlástalan, a gagyi, a belterjes-klikkes. Ehhez képest lehet jobb a 2-es, de én inkább arra mennék, h a fejlesztett 1-es legyen, valódi(bb) értékmérőkkel, megbízható informálással. A termékjellemzők, tartósság, meghibásodási arány, összköltség az életút során feltüntetése nagyon jó felé motiválná az evolúciót, 1-es típusú; ezek elhallgatása 2-es. A 2-esben bizony van egy elhallgatással megtévesztés, a jókon élősködés.
A kritika rossz hírét leginkább a téves, félreértett, áttétel, projekció, nem annak akit illet, feszültséglevezetés, valójában nem a kritizáltról szóló kritikák okozzák, nem pedig a tényleg a kritizáltra igaz kritika maga a rossz. Van még az igaz, csak túlterhelő, és a nem jó időben mondott igaz kritika. De az igaz, jó időben mondott, értő, a pozitívumokra is kitérő, az újszerűség mibenlétét értelmező, a jó úton járást megerősítő kritika-visszajelzés-értékelés mint olyan tök jó.
Érdekes, h épp a gyerekkorban szoktunk sokat versenyezni, mindenki, a nem-győztesek is, talán a csípésrend kialakításához, a rangsorbeli hely megtalálásához történik ez (e. aki nem akarná, azt is kihívják, belekerül a küzdelmekbe). Bár talán azért is versenyeznek a vesztesek is, mert még nem hiszik el, még változtatni akarnak a helyezésükön, még nem törődtek bele, h nem lesznek Toynbee-k, meg azért, mert gyerekkorban nincs akkora tétje, újra is lehet játszani, meg és akkor mi van? A gyerekek, gyerekkorban megrekedt felnőttek talán azt a megvigasztalást szeretnék, amit gyerekkorban kap(hat)tak, ahogy a vigasz majdnem szükségszerűen 2-es, nem 1-es (az újrajátszás lehetőségével vigasztalás talán az egyetlen 1-es típusú vigasztalás).
TED: Nem azok szerették a választott képüket jobban, akik lecserélhették, hanem akik nem is cserélhették le.
Legyen-e visszajelzés, osztályozás, pontozás, értékelés: igen~1, ne~2. Ha csak egy hosszabb távon megtérülő átalakulásba, jó megalapozásba fektetünk, akkor átmenetileg úgy tűnhet, mint ha a valójában jobb módszer rosszabb eredményekkel járna. Ezen segít, ha inkább a hosszú távú, végeredményre koncentrálunk, és nem a gyakori közbenső mérésekre, ezeket helyén kezeljük (Q2 profit vs hosszú távú, fenntartható eredményesség; karácsonyra olvasni tudni vs egy életre, tünetileg vagy okilag, az 5 miért melyik szintjén oldjuk meg). A befektetés területe-jelensége olyan valós szempont, ami egy primitív 1-esnél jobbá teheti a 2-est, de egy fejlett 1-es tud arról, h mit jelent a befektetés. Így megmarad, h az 1-es szelleme mint olyan jobb mint a 2-es szelleme, és az 1-es gyakorlata, rendszere, az a világ, városállam, amiben 1-est élünk, jobb gyakorlat mint a 2-es.
A kapitalizmus erősen produktumcentrikus. Amikor profitcentrikust írnak, annak van egy 'produktumcentrikus' velejárója is. ~Túlkínálati (1) vs túlkeresleti (2) piac/hiánygazdaság. Fogyasztóként legyen jó nekem (~1) vs munkásként (~2). Ott vétik a hibát a 2-espártiak, hogy egy lépéssel már gondolkoznak tovább, h a megengedésnek következménye van, a termékminőség romlik, a versenyképesség romlik, fogyasztóként szívnak. Kis pénz, kis foci: teljesítményvisszatartást okoz, elrongálja-csökkenti a motivációt-nyomást a 2. Simán lehet lustán élni a 2-es rendszerben. Jó az úgy is. Minek törje magát az ember, úgyse lesz sokkal jobb mint azoknak akik gyengén teljesítenek. A 2-es gyengíti és torzítja az árak, mutatók jelző szerepét. Az alappal korrigálás jó, a torzítás nem jó. Ez keveredik össze, amikor bizonyos korrigálások helyességét a 2-es alátámasztására használják. Pedig valójában az 1-es szelleme a jó, a 2-es nem jó, és a bizonyos (alapos, nem akármilyen) korrigálások pont a valódi várható teljesítmény maximalizalizálását végzik. A boldogság a jó teljesítményből fakad-e, csak kiemelkedő/jó, kielégítő teljesítménnyel lehet-e boldognak lenni: az emberi szükségletek kielégítése nem megkerülhető, ezekben kell a jó teljesítmény, nem lehet nélkülük igazán boldognak lenni. Ehhez bizonyos szellemi és munkateljesítmények, minimális életszínvonal kell, bizonyos felesleges, nem hoz többet. Lehettek az ógörögök is boldogok, a maga módján az őzike is. Az jogos figyelmeztetés, h megfelelő területre koncentráljunk (pl. munka/magánélet, materiális fogyasztás/kapcsolat.
Az 1-eshez jobban illik, h az értékkülönbséghez nagyobb díjazás-különbség tartozzon, nagyobb árkülönbségek, nagyobb bérkülönbségek. Az lehet vonzó, motiváló, ha valaki (pl. a cégnél egy profi senior) nagy jövedelmét látom, meg van becsülve, értékelve van; főleg akkor, ha azt gondolom magamról, h lehet majd én is ott, így rögtön igazságosabbnak látszik; viszont akik azt gondolják, h ők sosem lesznek olyan jövedelműek, azok érthető, h érdekeltek a 2-esben.
Lehessen-e puskázni, súgni (~2), vagy szigorúan ellenőrzött, fair-védett (~1) rendszer legyen: valójában az átlag felettiek jobban járnának a fair rendszerrel, csak ez erőfeszítést igényelne, és olyan kellemes a látszat, akkor is, ha hamis. („Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk: / Most a valónál mind elámulunk” Madách).
Enyhülést akarsz (2), vagy gyógyulást (1)? A kék vagy a piros pirulát választod (Mátrix)? Látszatboldogságot, blessed ignorance, illúziókat, vagy igazságot, szilárd alapra felépített valódi boldogságot (akkor is ha ez kevesebbnek látszik/érződik)? 'Nem is akarom tudni', vagy informált, tudatában lévő akarsz lenni?
Munkahelyen sokan megérezték már, h jó-jó, milyen kedves, rendes, igyekvő, teszi ahogy tudja, képességeihez képest jól teljesít, velem azonos vallású, világnézetű, politikai nézetű, de amikor én szívok azzal, h helyette dolgozom, a gyenge minőségű produktumát veszem át és vagy én javítgatom, írom át, vagy ha a főnöke vagyok, akkor az én csoportom produktuma lesz gyenge miatta, hibákat okoz, amikből kellemetlenségeim származnak, akkor már csökken a megértés, h hát szegény egyedül neveli a gyerekeit, nem tud rendesen készülni, kimerült, nyugdíj előtt áll, nehéz gyerekkora volt, hát, ő csak ilyen sebességre képes, hanem egy profival szeretnék dolgozni, aki jól teszi a dolgát, jó a produktuma amit átveszek, nincs vele gond.
Élettársnál hasonlóan, van egy igényem, amit nem tud igazán kielégíteni, nem hiba, de a bottom line mégiscsak az, h valahogy ki kéne elégítenem ezt a jogos, szép emberi igényemet is és tagadhatatlanul frusztrál, ha nem lehet.
Az elvből, következetesen 1-es vagy 2-es is etikusabb, mint aki aszerint váltogat, h épp melyikkel jár jobban.
A tudományos attitűd 1-es szellemű: tök mindegy ki mondja, melyik oldalon hányan
vannak, egy embernek is lehet igaza az összes autoritással szemben. Antigoné: egy fiatal lánynak is lehet igazaa királlyal szemben. Egy csomó film szól arról, h nem hallgatják meg, vagy nem hallgatnak egy hátrányos/alacsonyabb pozíciójúra, pedig neki van igaza.
A tudományos attitűd amorális, részrehajlástól mentes, nem mondja azt, h hát ő rossz ember, ezért nem is lehet igaza (ad hominem), hanem teljesíteni kell: se más elvárás nincs, se kevesebbel nem lehet megélni. A művészeti teljesítmény ugyanígy. A genetikai és memetikai evolúció ugyanígy részvétlen-könyörtelen, nincs se pozitív, se negatív diszkrimináció, csak kiválasztódás: ESS.
A meritokrácia (csak) az 1-essel kompatibilis.
Amikor az Enigmát kell feltörni, akkor félreteszi a vezető a személyes szimpátiáit, nem a rokonait ülteti oda, hanem aki eredményt tud produkálni. Ahova nem lehet protekcióval bekerülni, csak teljesítménnyel, az jó hely. A természet, az objektív valóság a barátom.
Egy menhelyi kutya nem tehet róla, h kutyaviadalokra használták, egy PTSD-s katona csak részben tehet arról, h oda küldte őt a rendszer ahova, egy szeretethiányosan felnőtt sem tehet arról, h hova született, de amikor kiderül, h nem lehet póráz és szájkosár nélkül engedni, a gazdáját is megkapja néha, beszámíthatatlan néha, akkor valahol mégiscsak oda jutunk, h ne adjunk vezetői engedélyt annak akit időnként elkap egy epilepsziás roham, időnként ki kell sülnie a nagy belső feszültségeinek, ne engedjük/küldjük színpadra aki nem jól táncol (vagy néptáncosak a beidegződései és itt épp balett kell, vagy fordítva), mert az egész darab, társulat, intézmény sínyli meg, ne vegyünk fel veteránt, mert a kollégák terrorizálása, parancsokkal operálás lesz a stílusa. Ahogy lehet valaki nagyon szorgalmas, de ha nincs emellé tehetsége, születési adottsága is, akkor sajnos nem ő lesz a hegedűművész akit ezrek hallgatnak, de ettől még játszhat a maga örömére. Elfogadom, h nem tud kilépni bizonyos vonásaiból, nem elvárható tőle, nem nagyon lehetséges, akármennyire is igyekszik, csak akkor ez itt nem megy el; más, hozzá illőt kell választania. Nem kell mindenkinek nagyon okosnak lennie, csak akkor ne hozzon sokakat érintő döntéseket.
A legnagyobb szemétség az, amikor a rendszer/szülő/élettárs valakit megnyomorít, szárnyait lenyesi, lekorlátozza, elszürkíti, enerválja, aztán amikor a másik tönkrement ,unalmas lett, akkor azt mondja, h hát kérem ez a teljesítmény itt kevés, ezt meg ezt rosszul csinálod. Rosszul csinálja, mert a másik úgy bánt vele, h ez alakult ki, de ez a másik hibája, nem a tünethordozóé. Valamelyik játszma ez. Ezután jó esetben a megnyomorított egyedül maradva feltápászkodik, kivirul, rájön, h csak lenyomva volt béna, ő igazából tök színes, életvidám, és ezután már őrizkedik azoktól, akik tönkretennék, szabadon szárnyal; legjobb esetben talál valakit, aki támogatja, elismeri, inspirálja.
Az 1-esben van valami apai, a 2-esben valami anyai. Szigorú/engedékeny. Objektív mércéjű/szubjektív, a szeretett iránt pozitívan elfogult. Mai teljesítmény/a potenciált nézni-látni benne, az ideális-potenciális énjének látni, énjeként kezelni-értékelni őt.
Ez a potenciál egy érdekes köztes helyen levő valami: szellemében valójában objektív, a potenciál (tehetség) valamelyest létező, nem korlátlanul tologatható; a teljesítmény(elvárás) szelleme megmarad, csak a mai-pillanatnyi helyett a jövőben várható teljesítmény kerül a helyére, csak annyit látunk be, h mi valójában a jövőbeli összteljesítményben vagyunk érdekeltek, aminek egy egyszerű, de tényleg nem elég jó mutatója a múlteli-eddigi-mai, úgyhogy korrigáljuk ezt okosan, megtartva az elvet, h a teljesítmény az érték. Pl. ha vki rossz körülményei, nem inspiráló neveltetése, ingerszegény környezete, kevés segítség (magántanár) ellenére ért el egy eredményt, akkor joggal következtetünk arra, h amikor már nem segítik az eddigi segítői a versenytársait, amikor a saját útjukat kell járniuk, akkor az önnevelő jobban fog teljesíteni mint azok, akiknek szerényebb tehetségét-potenciálját egy nagyobb segítség, több tanítás, több külső ösztökélés egészítette ki. Ellenállóbbak, erősebb staminájúak a nehezebb helyzetből jöttek, kénytelenek voltak már korábban is a maguk erejére támaszkodni. Le kell választani a saját erő és a külső erő összegéről a külső erőt, hogy megkapjuk a saját erőt, ami jobb proxy-ja a jövőbeli, felnőttkori teljesítménynek, mint a nyers mai pontszám. Egy védett, ha fertőző helyre kerül, vs aki túlélt fertőzéseket; aki felállt már csapások után vs akinek még nem kellett (ettől még lehet, h neki is sikerülni fog, csak a másik már egy szűrőn átment, immunisabb, kisebb kockázatú (ha rajta kívül álló volt az ok és ha megerősödött, nem labilissá vált (amellett is lehet érvelni, tapasztalni példákat, h egyet még elvisel, sokat már nem))).
Érdekes ez a többé-kevésbé korrelálás-összefüggés egy csomó fent említett, látszólag távoli dolog között. ~Üveggyöngyjáték. A világ megértése ezen összefüggések felismerése-megértése (gráf élei), plusz a csomópontok megértése-megismerése. Ezek a megértések-felismerések boldogságot adnak nekem. Valamiért főleg a relációké-analógiáké, nem annyira az egyes objektumoké.
Kérdés, h mennyire Hegel-szerű, erőltetett párhuzamokat látok, vagy ahogy gondolom, tényleg párhuzamok, belső, lényegi kapcsolat van köztük. Jin/jang: dualitás. Az árkülönbségek, jövedelemkülönbségek, vagy kicsik (2), vagy nagyok (1), az újraelosztási (adó) % vagy nagy (1), vagy kicsi (2). Kérdés, h mennyire dualitás van, vagy hol lenne hármasság, másrészt, h mi lenne még jobb szintézis? Pl. az apai-anyai, kínálat-kereslet, termelő-fogyasztó, az előző munkafolyamat kimenetét inputként felhasználás, input-output } területein nem nagyon látok lehetőséget 3.-ra (talán az intézményi környezet, a koordinációs mechanizmus, az emberi motiváció (bőségben adakozás, öncélúan, a lehető legnagyobb ellenérték kicsikarása nélkül, az alkotás-hozzájárulás-értékesség önjutalmazó érzéséért hasznoskodás ilyen 3.-ak, vagy inkább átkeretezők). Star Trek: a bőség okafogyottá teszi a létharcot, enyhíti a kényszert, a nyomást, de ettől még az érték értékelése megmarad. Az anarchizmus valamennyire megkerüli az egész egymással összehasonlítást és egymástól független pályákra teszi a sportolókat, ahol a természet ad visszajelzéseket, nem emberek. Az illúzió - igazságkeresés priorizálás/allokálás terén a szubjektív igazságok zavarosak. A konfliktuskezelési stratégiák nem egy egydimenziós eredménycentrikus-kapcsolatcentrikus skálán helyezkednek el (az egydimenziós skálákon kiszorítás, vagy-vagy, zérusösszegű játék van, viszont a kétségtelen nehézségellenére lehet valamelyest egyszerre magas mindkettő, vagy egyszerre alacsony mindkettő (behódolás-alárendelődés, passzív-agresszív, elidegenedett-nemtörődöm). A szintézis, a tiszta stratégiák valamilyen arányú és (nem véletlenszerűen az adott arányban, hanem) valamilyen speciális elvvel-szabállyal kiegészített keverése lesz jobb mint önmagában bármelyik. Pl. alapvetően piaci koordináció esélyegyenlőséggel-hitellel-potenciált is méréssel/potenciálra következtetéssel korrigálva. Én erre szeretnék szerződni, ilyen államban-kultúrában szeretnék élni, ezt tartom jó felé motiválónak, tisztának, igazságosnak. Ez hatékony működést, fejlődést, prosperálást, értéket, minőséget hoz.
Fontos az i és ii felismerése-megkülönböztetése.
Fogyasztóként szinte elkerülhetetlenül 1-es típusúak vagyunk. A finom, ép gyümölcs kell, nem a félig rossz. Minél jobb árut akarunk venni, minél olcsóbban. Általában a legszebb lányokat/fiúkat tartjuk mi is vonzónak, a társkereső oldalakon rengeteg üzenetet kapnak egyesek és szinte semmit mások. Kitörések ebből: ethical consumer, recycling-sustainable, eco-conscious, a süti/dinnye szélét eszem, h másnak jusson a belseje; belső értékeket értékelők (de akkor is értékeket keresnek, csak a súlyozásuk más mint a mainstreamé); Yvonne, Burgundi hercegnő; kifejezetten sérülteket örökbe fogadók (pl. mert ő megért, hálás, ragaszkodó, nem hagy el, vagy h legyen aki őket is szeresse, szimbolikusan megmentem magamat, valaki mentsem meg, akarjon engem is, meglátni a szemétben a gyémántot, megcsiszolni, örülni az értékmentésnek)(a gyémánt értékes, akkor is, ha nem látták mások (abban a lakásban/diákban azt amit én, h mit ki lehet hozni belőle, ez csak a potenciális/manifesztálódott érték különbsége az 1-esen belül), My fair lady: mert nála nagy értéket tud hozzáadni és az önbecsülésének ez jó, életét értelmessé teszi. A sérült alkalmazottak nagyobb lojalitása, kevésbé ugrálása kompenzáló értékek, a vak kifinomult hallása megint csak érték.
Eljön a realitásokkal szembenézés ideje is sok csalódás, elhagyatás után, az igényekből lejjebb adás, megalkuvás a helyzettel (ennyire vagyok keresett-értékelt, ezt tudom nyújtani a másiknak, ennyiért mit tudok legjobbat kapni), a jelentkezési lap gyengébb iskolába beadása; rozzant lakás/szoba kibérlése sok keresés után, mert egyik se volt jobb; rosszabb álláshirdetésekre is jelentkezés, kevésbé vonzóakkal is szóba állás, akár kifejezetten olyan szintűek megkeresése, ahol van/nagyobb az esélyem, neki nem sok esélye van nálam jobbat találnia ha elhagyna, tehát kevésbé kell szoronganom, h elhagyna, kevés lennék neki (borzalom), ezt az iskolát bírom, ezt a munkakört legalább biztosan, könnyen teljesítem - és/vagy na ez a munkáltató nem rak ki szinte senkit (mert olyan kultúrájú, vagy mert olyan rosszul fizet, h úgyse kapna jobbat), vagyis a gyengék, szorongók, képességeikben-értékükben nem bízók, önmagukat alulértékelők hajlamosak egy elfekvő, szocialista-szociális munkahelyre menni, 2-es típusú partnert keresnek. Ha egy kevésbé vonzó közeledik hozzám, az jelentheti azt is, h olyannak ítél meg, aki olyan szintű mint ő, és ez lehet sértő. Tragacspiac: önmagukat is besorolják az emberek azzal, h 1-es vagy 2-es világban (munkahelyen, iskolában, kapcsolatban) élnek, erre jelentkeznek.
NVC: Now I believe that the best opportunity for success when we make requests of others, including our superiors, is to speak openly and honestly, value the other person’s needs, and create solutions that value both parties’ needs.
When we create situations that value one person’s needs at the expense of another, we open the door for someone to lose. Win/win resolutions are much more satisfying and successful to all concerned.
Amikor megegyezésre-kompromisszumra törekszünk valakivel, akkor azt a hibát lehet elkövetni, h nem gondolkodnak a boxon kívüli világról, mintha az nem is létezne. Pedig a valakivel való kompromisszumot össze kéne/lehetne vetni a mással köthető kompromisszummal. Lehet más cégnél dolgozni, máshol bérelni, más országba (városállamba) költözni, mással szövetkezni/dolgozni/élni. Elhiszem, h itt ennyit tudnak fizetni, nincs harag, csak esetleg máshol, másnak többet érek meg, hasznosabb vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése