valószínűségeloszlással felfogás

Azt hiszem a világon rengeteg tévedés, meddő vita okafogyottá válhatna a valószínűségeloszlással felfogásra áttérve (thinking probabilistically): Embereket (és általában, sok más jelenséget) ne 1 értékkel, 1 skatulyával írjunk le, gondoljunk el, hanem egy valószínűségeloszlással. NJ:
Az emberek semmiképpen nem *egydimenziósak* hanem sok különböző érték-skálával írhatók
csak le. Az, hogy valaki *hűséges* nem vethető össze azzal, hogy *nagylelkű*, és rengeteg más,
egymástól független ilyen dimenziójuk van. RJ: Igen, pontosítok: egy bizonyos szempontból, egy skálán se 1 tipikus értékkel, hanem egy eloszlással.
Az egyik tengelyen vegyük fel a skálát, pl. hogy mennyire aljas/rendes/hősies, altruista egy döntése, tette, a másik tengelyen pedig azt, hogy milyen gyakorisággal viselkedik úgy. Néha kicsit kihasználom, nem veszem tekintetbe a másikat, számára előnytelen a tranzakciónk, bepofátlankodom; általában korrekt vagyok; néha meg önfeláldozóan előtérbe helyezem a másik érdekét és nagyon jól jár velem. Vagy mennyire vagyok önző, más nagyobb kára árán is valami kis előnyt választó vs ideális világot gyakoroló; milyen gyakran->arányban játszom ESS-t vs Optimális stratégiát. Ez a kb. haranggörbe alakú eloszlás lehet ferde is, a lényeg csak az, hogy fogjuk fel az embereket egy egész valószínűségeloszlással (aminek nemcsak átlaga/csúcsa van, hanem szélessége, alakja is), így elkerüljük azt a hibát, amire vezetne az, ha az átlagukkal vagy mediánjukkal gondolnánk rájuk, vagy azzal az értékkel, amilyennek először mutatkozott számunkra, vagy amilyen a legrosszabb volt eddig velünk (~maximin), vagy 1 skatulyába tennénk. Ha tudom, hogy valószínűségeloszlása van a viselkedésünknek, akkor kevésbé ér csalódás, amikor nem annak az 1 pontnak/skatulyának megfelelően viselkedik, amilyennel leírnám; ehelyett nyugtázom, hogy hát igen, ilyen értékkel is működik (kivételesen), és se nem vakulok el, se nem hajítok a kukába egy ritka botlás miatt egy egyébként általában értékes kapcsolatot. Cf. én-ek.
NJ: Ezek a tengelyek egybeesnek, vagy a bázis vektoraik mások az egyes emberekben? Ugyanarról a fogalomról beszélnek esetleg emberek, de sokszor gyökeresen mást értenek alatta. Vannak olyan tengelyek is, amik az egyik embernél jelen vannak, a másiknál hiányoznak. Az, hogy valaki *hűséges* nem vethető össze azzal, hogy *nagylelkű*, és rengeteg más, egymástól független ilyen dimenziójuk van. Ezek ortogonálisak amikor az egyikből nem következik a másik, de vannak olyan skálák, tengelyek, amik egymással korrelálnak, ilyenkor nem ortogonálisak. RJ: Tényleg, tök jó a tengelyeket rendszerben látni, kitekinteni, ez fontos. Egy tett egyszerre több tengelyen is eggyel vagy egy törttel növeli a gyakoriságot valamelyik értéknél. Az egyik tengelyen mutatott eloszlás a vele korreláló tengelyeken levő eloszlásnak is összetevője valamilyen (kis, a korrelációval arányos) súllyal.

A mi volt előbb: a tömegigény a demagógiára, diktatórikus vezetésre, korrupt hűbéres maffiaállamra, arra hogy ne csak teljesítménnyel lehessen előrébb jutni, vagy pedig az a politikusmaffia, amelynek tagjai ezt a rendszert erősítik, részben tyúk-vagy-tojás kérdés, egymást erősítő visszacsatolás van, részben viszont ennél többet is lehet mondani: Az emberekben eleve megvolt a lehetőség arra, h uszítódjanak, hogy a frusztrációikat, feszültségeiket alantas módon vezessék le, én is vagyok időnként ingerlékeny, túlreagálok stb., aztán van egy tendencia az átlagomhoz visszahúzásra. Az egyes társadalmakra, nemzetekre is lehet képezni az egyéni eloszlások talán sima aggregálásával egy eloszlást (nemzetkarakterológia). Az van, hogy az intézményi környezet, a cégkultúra, egy baráti társaság, egy párkapcsolat, az aktuális politikai rendszer ki tudja hozni belőlünk a jobbik énünket, van akivel jobbak vagyunk mint amilyen az átlagunk; van olyan környezet, ami pedig a legrosszabb énünket hozza ki belőlünk (ld. börtönkísérlet, Milgram). Szerintem egyszerre igaz az, h a magyar társadalom jelentős részében már eleve ott volt az igény az illiberális, paternalista, megfélemlítéssel uralkodó vezetésre, ő is szeret(ne) így uralkodni, elfogadja a nagy hatalmi különbséget, olyan az eloszlása, hogy az elfogadható sávjába esett a mai berendezkedés, másrészt az is igaz, hogy a Fidesz jelentősen eltolta az elfogadható sávon belül a társadalmi átlagot, a rosszabb énjét hozza ki a többségből. A lehülyézés nemcsak ellenszenvet szül, de talán annyiben tárgyilag tévedés, h az a választói átlagszínvonal, amit az utóbbi években tapasztalunk, az emberek valódi átlagánál már rosszabb, vagyis talán nem annyira rossz a helyzet, mint amilyennek ma látszik és tapasztalható. Ugyanezek az emberek képesek lennének jelentősen jobbik énjüknek megfelelően tanúsítani politikai magatartást. Az ami látszik, ami tapasztalható, az valóság, de ettől még meghúzódik a mélyben egy potenciális sáv, van egy potenciális eloszlás is. A potenciális eloszlás eltolódik a gyakorlás hatására, természetessé válik, kognitív disszonanciát okozna nagyot változni. A potenciális eloszlás lomhábban, mozgóátlagszerűen lemaradva követi a gyakorlott, táplált, megvalósított, megfigyelhető cselekedetek eloszlását, másrészt mint a pszichózis, vannak lappangó potenciáljaink, amelyek mondjuk csak túlterhelés esetén derülnek ki. Nemcsak a társadalmi gyakorlat romlott, hanem az emberek potenciáljának eloszlása is a rosszabb irányba tolódott és tolódik tovább. Ez a potenciális valószínűségeloszlásos felfogás érthetőbbé teszi, h pl. Romániában, Szlovákiában miért tudott javulás elindulni, miért nem tartanak örökké az aljasabb rendszerek. Nemcsak az 1 értékkel helyettesítés, 1 skatulyába tevés vezet tévedésekre, hanem az is, ha ezek hibái miatt azt mondanánk, h ó hát nem szabad mondani senkiről semmit, hiszen az eloszlás nem biztosat mond, minden lehet. Lehet; csak nem mindegy mi mennyire valószínű és az adataim-megfigyeléseim mennyire megbízhatóak, reprezentatívak, kis mintát vagy nagy mintát ismerek. Nemcsak azt mondom, h én ezt a gyakoriságeloszlást láttam, ezzel becslem a valódi várható jövőbeli eloszlását, hanem annak is tudatában igyekszem lenni, h a becslésem mennyire bizonytalan/megalapozott, többé/kevésbé megbízható. OK, ez a pontbecslésem, de mekkora konfidencia intervallumon belül? Szerintem az hiteles, ha merjük látni, h egyének, társadalmak, szubkultúrák, berendezkedések aggregált eloszlásai, átlagai és szórásai közt lehet/van szignifikáns különbség, és ez akkor is igaz, ha rengeteg ellenpéldát lehet hozni olyan egyénekre, esetekre, akik/amikor az átlaguktól jelentősen eltérnek, rengeteg pár (pl. két ember) pont fordítottan valamilyenebb mint ahogyan a csoportátlagaik (pl. a nemzeti átlagaik) viszonyulnak egymáshoz.

A potenciálos látásmód megadja a változás lehetőségét, lehet hibázni, tudom, hogy viselkedhet jobban is a másik. A szórása nem mindenkinek ugyanakkora, vannak nagy szórású emberek, és ez hasonlóan hátrányos, mint a részvényeknél a nagy volatilitás. A potenciális eloszlást a megfigyelt esetek gyakoriság görbéjének szélesítésével és a régebbi esetek-értékek súlyának csökkentésével (avultatásával) tudjuk becsülni-feltételezni. Megfigyeltük, h néha meglepő ami megvalósul, az addigi burkológörbét kijjebb tolja (a push boundaries egy furcsa értelme; ami addig szélsőséges volt, az normálisabbá, elfogadottabbá válik). Tapasztaltuk, h olyat is tapasztalunk néha, amilyet addig nem, vagyis ne azt várjuk, h mindig az ismétlődik, ami eddig volt, hanem várható, h lesz olyan is, ami nem volt, azaz a potenciális szélesebb mint a megfigyelt értékkészlet (pl. eddig valaki minden általam ismert napon élt (pl. én; vagy a Nap feljött), de tudom, h lesz másmilyen nap is. Nem tudjuk, milyen tartalma lesz a jövőbeli újításoknak, (tudományos és bármilyen) forradalmaknak, de azt tudjuk (joggal várjuk), h lesznek. Másrészt introspekcióval is tudjuk, h olyanokat is átgondolunk, amiket aztán (általában) nem teszünk meg, valójában nem tartunk a legvalószínűbb lehetőségnek, de potenciálisan azért számolunk ilyen eshetőségekkel is, és ez az eshetőséggel számolás gyakorlatilag is megváltoztatja a viselkedésünket néha. Van known unknown és van unknown unknown is. Ismerjük a lappangó betegség, lappangó pszichózis, csak rejtve ténykedő vagy meggyengülő ellenfélnél aktivizálódó, addig passzív-agresszív viselkedés, recesszív allél jelenségeit. Van alapja egy a megfigyelteknél szélesebb potenciális értékkészletre következtetni. Kevés megfigyelésből még csak gyenge lábakon áll következtetések levonása, nagyobb minta kell megbízhatóbb eloszlás-becsléshez.
Valamennyire igaz az is, h semmi sem idegen tőlem ami emberi, elfogadom, h megfelelően szélsőséges, ritka körülmények között belőlem is ki lehetne hozni (valamely határig) olyan sötét megnyilvánulásokat, amikre nálam csak eddigi szerencsém miatt nem került még sor; nem lehetetlen, csak infinitézimális a valószínűsége. Tudjam, h várhatóan csinálnék rosszabbat ha rosszabb lenne a helyzetem, a potenciális eloszlásom valójában szélesebb mint ami megvalósult. Viszont az is igaz, h "Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá” — Esterházy Péter. (Ennek az ellenkező irányú párja is foglalkoztat, h az én eloszlásommal hasonlóan nem tudok bizonyos szint fölé sem emelkedni.)

Van egy fontos hatóköri korlát: vannak döntések, ahol csak a legerősebb számít, nem annyira sok részerőből összeadódó eredő van, hanem a győztes erő mindent visz. Itt hatástalan, h egyébként milyen az eloszlás, csak a győztes számít. Igen/nem, megteszi/nem, belemegy/nem.

NJ: "Az emberek tömegének egyedileg sokdimenziós leírása a statisztikus fizika problémájához
hasonló. Ott az egyedek (a sokaság elemei) egy-egy ponttal írhatók le egyszerűség kedvéért.
Az egyedi pontjuk azonban a sokdimenziós térben van, és pillanatnyi pontszerűségüket az egyedi
eloszlásuk tengelyekre vett valamilyen várható értékével, mediánjával vagy más jellemzővel. Ez nem a részleteit mutatja, de azt igen, hogy leginkább milyen a viselkedésének várható értéke. Ezzel a sokasággal írható le a tömeg és annak viselkedése. Amik a sokaságra vett átlagok lesznek, ami akkor jó, ha elég sok elem van egy térfogatelemében ennek a sokdimenziós térnek. Ilyenkor makroszkopikus adatokkal leírható és jellemezhetők, mint a folyadékok.

Egy más probléma az egyes emberek érzékenysége és befolyásolhatósága. A szuszceptibilitás eltérő az egyes embereknél ugyanazokra a hatásokra, ezért ez egy másik kérdéskör."

A fekete-fehéren vs árnyaltan látás kapcsolódik, de egy kicsit más, mert az árnyaltság még csak annyit mond, h ne 2 kategória legyen, hanem sok árnyalat=kategória, itt meg arról írok, h akárhány kategória is van, ne egy kategóriával, hanem valószínűségeikkel fogjak fel embereket és jelenségeket.

A rókák és nyulak differenciálegyenleteinek, Markov-láncoknak lehet valami átlaga, amihez rugóként visszahúznak, ami körül ingadoznak a rendszerek (akár növekvő, állandó vagy csökkenő amplitúdóval, szórással). Rejtélyes nekem, h pozitív visszacsatolásosnak tűnő, önerősítő folyamatok hogyan tudnak mégis lecsengeni, pl. járványok elhalni, demagógok szavazatokat veszíteni. Az átlaghoz visszahúzást, kiegyenlítődést-entrópianövekedést még értem, csak az átlaghoz visszahúzás nem oksági magyarázat, csak leírás. Pl. a munkanélküliség 'természetes' rátája, egy valutaárfolyam átlaga, hasonló ciklus(hullám)hosszak utólag látszanak.

Volt egy nagyon érdekes podcast a karizmáról, ami szerint a trust a karizma egyik fő feltétele. Ezzel vitatkoztam, h egy csomó gengszter, diktátor, üzleti vezető (pl. Steve Jobs), bully diák gátlástalam, törtető, opportunista, lehet tudni, h bárkit elárul, h csak erőből ért, a szerződéseit gátlástalanul nem tartja be, a ma még szövetségeseit is megszorongatja ha úgy akarja (nem csak ha úgy jobb neki), dehogy bíznak benne. Aztán rájöttem, h más oldalról viszont annyiban tényleg stabilabbak, h ők ilyenek is fognak maradni, természetesen ilyenek, nem erőfeszítéssel igyekeznek jobbak lenni mint a késztetéseik, hanem olyan bunkók, amilyenek a késztetéseik. A széplelkek időnként nem tudják tartani amit hirdetnek, kihozhatók a sodrukból, lehúzhatók, buknak. Ennél megbízhatóbbak akik nem is próbálnak jobbat. Másrészt aki gátlástalanul, bármi áron eléri amit akar, az megbízhatóbb mint aki esetleg nem teljesít, hanem megmagyarázza, h miért nem sikerült, miért nem ért meg annyit, miért ér többet vmi magasztos szempont. Ha külső felekkel kell tárgyalni, akkor egy önző, a másikból mindent kitaposó hoz a legtöbbet a szavazónak is (rövid távon).